Valahol elém jött, hogy Alfréd Nobel világhírű svéd vegyészt, feltalálót elég szürreális „élmény” vezette arra a döntésre, hogy megalapítsa a nevével fémjelzett alapítványt és annak díját. (Nobel-díj). 1888-at írunk, amikor is egy gyanútlanul indult napon, épp a franciaországi Cannes- ban tartózkodva kinyitotta a Le Figaro című napilapot, melyben egyszer csak megpillantotta a saját magáról szóló gyászjelentést, melyben érdemei között a nekrológban ez állt: „ a halál kereskedője”… Nem különféle találmányait, ipari eredményeit dicsérték, hanem az általa feltalált dinamit pusztító erejére tettek utalás. Ezen „élmény” is közrejátszott abban, hogy néhány évvel később megírta végrendeletét, melyben rögzítette, hogy vagyonának 95%-át a neve fémjelezte alapítványra hagyja azzal a kikötéssel, hogy abból minden évben olyan embereket díjazzanak, akik a maguk tudományterületén (fizika, kémia, orvostudomány, élettan, irodalom, béke előmozdítása) sokat tettek az emberiségért. Nem lehetett kellemes élmény a saját nekrológját olvasnia. Mint ahogy a szárdiszi gyülekezetnek sem a maga „gyászjelentését”: „…az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”. (1. v.) Egy élő-halott gyülekezet. Mi volt a fő probléma? Sok mindent látunk itt „tünetként”, de mindezek egy tőről fakadtak: „majdnem-kereszténység”-et éltek. Majdnem teljesen elkötelezettek voltak, majdnem teljesen átadták magukat Krisztusnak, csak mégse... Ennyi pedig elég volt ahhoz, hogy szép lassan elsodródjanak a küldetésük szívétől, hogy szép lassan más kerüljön a középpontba: Ige helyett programközpontúság, az elveszettek mentése helyett a „jól elvagyunk magunkban közösség”. (nem véletlenül parancsolja: „erősítsd a többieket!”) Radikális követés helyett megszokás. Látszatra minden megvolt (létszám, anyagiak, hírnév, élet) mégse volt semmijük. Jézus húsbavágóan figyelmezteti őket, de ez még mindig a szeretetéről szól, hisz szóba áll velük és üzen nekik: Emlékezz, hogyan volt minden a kezdetkor, mit kaptál Tőlem és az miről szólt…, ahhoz térj vissza és azt tartsd szem előtt, különben vége van. Eljövök hozzád és ítéletet mondok feletted, úgy leplek meg, mint a tolvaj. A képet nagyon érthették a szárdisziak, mert az egykoron élő, virágzó, tündöklő városuk úgy került az ellenség kezére és indult hanyatlásnak, hogy önhittségükbe annyira beletompultak, hogy elhitték: annyira hatalmasok, hogy őket megtámadni se meri senki… Az őrség nem volt a helyén, aztán váratlanul jött Kyrosz és egy éjjel meglepte őket, akadálytalanul besurrant a városba és elfoglalta azt. Láthatjuk, nagyon könnyű elsodródni Jézus mellől, vagy inkább mögül, hisz ugyebár követjük Őt. Könnyen válhat önhitté egy gyülekezet, egy egyház és egyénileg bármelyikünk, aki Jézushoz tartozik. Örök, szeretetteljes figyelmeztetés ez tehát: „ nem találtam cselekedetidet teljesnek az én Istenem előtt.” Rajta vagy-e azon a buszon, amit majdnem elértél? Meglett-e az a vizsga, ami majdnem sikerült? Aligha… Majdnem teljesen bízom Jézusban, majdnem teljesen engedelmes vagyok, majdnem teljesen elkötelezett vagyok. Ez a szárdiszi majdnem kereszténység, ami látjuk hová vezet. A majdnem kevés… Te hogy állsz ezzel? Teljes bizalom, teljes engedelmesség, teljes elköteleződés. Ehhez kell visszatérned Neked is! Hajdú Bálint Kadosa