A múlt nyáron biztosan láttál a hőségben elszáradt, kókadt virágokat, növényeket. Amikor sokáig nem esik eső, a föld megrepedezik és a növények levelei lehajlanak, az egészből lassan elszáll az élet. Pontosan így kókad el és szárad ki a mi lelkünk is, ha megszakad az élő kapcsolatunk Istennel, vagy ha a bűneinket eltitkolva, mélyen magunkban tartjuk. A 32. zsoltár írója, Dávid király pontosan tudta, milyen ez a pusztító lelki aszály. Tragikus közelségből nézte végig, ahogy elődje, Saul király élete teljesen elszáradt, miután elfordult Istentől. Később a saját fiai közül többet is elveszített ezen a kegyetlen, Istentől távolodó úton. Sőt, amikor Dávid eltitkolta a saját bűneit, őt magát is megcsapta az elhagyatottság száraz, perzselő szele. Megtapasztalta: a titkolt bűn elszigetel, és lassan kiszívja belőlünk az életet. Ezt pedig sajnos sokszor sok idő, mire észrevesszük. De van egy óriási örömhírem! Keresztyén hitünk középpontjában a világtörténelem legnagyobb „cseréje” áll. Jézus Krisztus a kereszten így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”, azért, hogy nekünk soha ne kelljen megtapasztalni ezt az elhagyatottságot, hogy soha ne kelljen elszáradnunk és magunkra maradnunk. Jézus magára vette a mi bűneink okozta teljes elhagyatottságot. Helyettünk. Cserélt velünk. A kereszten Jézus átszúrt oldalából vér és víz folyt ki. Ezzel öntözve meg a mi kiszáradt életünket. Ez az a megmentő, élő víz, amely a mi lelkünket is újraéleszti. Ne rejtegesd a bűneid, hanem vidd oda Hozzá, és engedd, hogy az Ő kegyelme újra élettel töltsön meg! Menj ma is úgy templomba, hogy szeretnél letenni valamit a terheidből Jézus lábához! Bozsoki-Sólyom Pál