Isten szabadítása néha annyira váratlan, hogy időbe kerül, amíg azt (annak teljességében) felismerjük, megértjük. Péterrel és az érte imádkozó közösséggel sem volt ez másként. Péternek szinte meg kell csípnie magát, hogy megértse: nem álmodik, Isten nem valami áldásnak tűnő, de valójában kegyetlen játékot játszik vele egy szabadulás-álommal, hanem ez maga a valóság! Talán veled is volt már olyan (ha nem, remélem, hogy lesz!), amikor Isten olyan módon mutatta meg neked az erejét, amit nem is kértél, vagy nem tudtál hinni benne, amikor kérted, amikor még a kérésedhez képest is sokkal gazdagabban és nagyvonalúbban (dicsőségesebben?) válaszolt az imádra. Ezek azok a pillanatok, amikor a remény, mint erőtlen koldus, lassan előmerészkedik a búvóhelyéről, ahová a korábbi csalódások és/vagy a hitetlenség száműzte. Sajnos ennyire el tudunk távolodni a reménytől, az Istenbe vetett bizalomtól és hittől, ami vagy nem tartja Istent képesnek egy ilyen csodára, vagy már nem hiszi, hogy ennyire nagy örömben tudja vagy akarja részesíteni. A sok csalódás után már annyira szeretnénk reménykedni, miközben már annyiszor kellett végignéznünk, ahogy szertefoszlik, hogy már nem merünk hinni. Péter látta Jakab halálát, pedig biztosan sokan imádkoztak érte, köztük bizonyosan maga Péter is, és lám, mi lett a vége! Most Péter mégis ott áll szabadon, mert Istennek még terve van vele. Milyen remény van benned, amit már halálba adtál, de ami mégsem akar teljesen meghalni? Talán ez a halálba adás már elérte a célját, és kész vagy elfogadni Isten ajándékát, mert az életed és a boldogságod már nem ettől, hanem Istentől függ. Daxner Tamás