Sokan szemtanúi voltak Jézus halálának – mindannyian tudták, hogy valóban meghalt. Lukács három „csoport” reakcióját írja le: a századosét, a népét és Jézus követőiét. A római katona valószínűleg gyakorlott volt a kivégzések végrehajtásában; számtalan halált látott és okozott már. Biztosan felismerte, ha valaki még életben maradt. Mégis, ebben az esetben valami egészen más volt. Ennek a fogolynak a halála mélyen megérintette őt, amire Isten dicsőítésével reagált. Máté evangéliuma szerint pedig (Mt 27,54) elismerte, hogy Jézus valóban Isten Fia. A „nép” Jeruzsálem lakosait jelentette, és talán köztük voltak azok is, akik később pünkösdkor hitre jutottak, keresztények lettek, és a 3000 megtérő közé tartoztak. Ők is tanúi voltak Jézus halálának. Bár végül távoztak, gyász és bűntudat gyötörte őket – ennek jeleként mellkasukat verve fejezték ki fájdalmukat. Végül Jézus követői is látták a történteket, de csak távolról. Talán attól féltek, hogy őket is letartóztatják, vagy egyszerűen megbénította őket a félelem és a döbbenet. Amikor Jézus meghalt, a templom kárpitja kettéhasadt. Ennek óriási szimbolikus jelentősége volt: a kárpit hatalmas volt: 20 méter magas, 10 méter széles és 10 centiméter vastag. Ez választotta el Isten lakhelyét, a „Szentek Szentjét” a templom többi részétől, és csak a főpap léphetett be oda, ő is csupán évente egyszer. Azáltal, hogy a kárpit felülről lefelé, egészen az aljáig kettéhasadt (Mt 27,51), Isten kijelentette, hogy Jézus áldozatán keresztül többé semmi sem választja el az embereket Tőle. A templom már nem az Ő lakhelye, és ezzel a templomi rendszer – az Ószövetség korszaka – lezárult. Tölts időt „képzeletbeli imádsággal” – képzeld el, hogy a három csoport egyikébe tartozol! Mit látsz? Hogyan reagálnál a történtekre? James Wheeler-Mezei