Einstein óta nem csak érezzük, de bizonyítani is tudjuk, hogy az idő relatív, viszonylagos dolog. Gyerekként, tiniként, de még fiatal felnőttként is más sebessége van az időnek, mint később. Kisiskolásként egy nyári szünetet végtelen hosszúságúnak éreztem – főleg az elején. Ma már egy nyár villámgyorsan elröppen, de akár egy egész év, egy egész élet is. Feleségem felmenői közül többen éltek 100 éven túl. Még ez is milyen rövid ahhoz képest, hogy az örökkévalóságra lettünk teremtve. Ahogy mondani szokták, nem az számít, ahogyan múlik, hanem az, ahogyan telik az idő. Sikerül-e úgy megtölteni az időmet, hogy az értelmes, Istennek tetsző legyen, így nekem is elégedettség érzést adjon, és közben a jellemem jó irányba formálódjon. Ahogy a zsoltár írja: bölcs szívhez jussak. Mert az életem percei így vagy úgy, mindenképpen leperegnek valahogy, de mi marad a végén? Ezzel a kérdéssel még Mózes is alaposan megküzdhetett. Pedig aztán az ő élete komoly nyomot hagyott a történelemben. De ez az imádság éppen arra mutat, hogy vívódásai közepette, vagy épp azok eredményeként megértette, hogy Isten nélkül az élet nagyobb része hiábavaló fáradság, aminek semmi nyoma nem marad. Neked is úgy tűnik, hogy ezért fordul a Mindenhatóhoz duplán könyörögve: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!”? A következő hetedben esténként tedd föl magadnak a kérdést: mi volt a mai napom legértékesebb része? Mi az, amit maradandónak tudsz látni, s mi az, amivel csak úgy elfolyt az időd? Fontos lehet, hogy mit kezdesz azzal, amit megfigyelsz. Még jobb, ha mindezt meg is tudod majd beszélni valakivel. Kántor Tamás