Ha valakit nagy nyomorúság, bántás ér, akkor feltesszük automatikusan a kérdést: Hol van az Isten ilyenkor? Miért engedi ezt az Isten? Tulajdonképpen ez egy jogos kérdés, és minden trauma feldolgozásának van egy ilyen pontja, amikor ezekre a kérdésekre keressük a választ. Az nem baj, ha gondolkozunk ezen. Az a baj, ha megragadunk ebben a gondolatban. Azt kell nagyon mélyen, végletekig a gondolataink mélyébe vésnünk, hogy „nem ember az Isten…” (4Móz 23,19). Mert amikor feltesszük azt a kérdést, hogy Isten miért engedi ezt meg? Akkor úgy gondolkozunk Istenről, mintha egy ember lenne. Mintha a tanárunk lenne vagy óvóbácsink lenne, aki megbüntet és sarokba állít, ha rossz voltam. Biztos most is rossz voltam, ezért büntetett meg! – gondolhatjuk. Csakhogy Isten nem így működik! Ő nem leli kedvét abban, ha nyomorgunk, ha nekünk fáj, sőt Ő mindig az ember javát és örömét, boldogságát akarja! Ő nem elbújik előlünk vagy nem nem akar észrevenni bennünket! Nem olyan az Isten, mint egy ember! Nyilván van, amikor nevel. Van, amikor engedi, hogy a bolond tetteinknek meg legyen a következménye. De ez nem azt jelenti, hogy élvezi azt! Nem! Az Isten figyel ránk! Hallgatja a mi szavunkat, a javunkat keresi, munkálja és akarja. Csak nagyon sokszor mi nem kiáltunk, mi nem állunk meg, mi futunk előre gondolkodás és imádság nélkül, és amikor megütjük a bokánkat, szidjuk Istent, hogy miért sújtott le minket az Ő nagy haragjával?! Közel van hozzánk az Isten, nem rejtőzik el, csak lehet épp a hátunk mögött van, – ahogy a József Attila idézetben is olvashattuk – és keresnünk kell egy picit. Tehát, ha a mai nap folyamán bármilyen kihívás, próba, nehézség ér, gondoljunk arra, hogy Isten itt van mögöttünk! Ő támogat és figyel ránk! Nem kell félnünk, hogy elrontunk valamit! Figyeljünk Istenre és csináljuk bátran a feladatunk! Boross Sámuel