Vajon tényleg annyira lelkesen megyünk a templomba, mint, ahogy arról a zsoltáros ír? Tényleg örülünk annak, ha a szüleink azt mondják, hogy a vasárnap délelőtti program az istentisztelet? Hát, nem tudom… Nekem nem ilyen emlékeim vannak gyermekkoromból, sőt… Emlékszem, hogy utáltam azt a szúrós kötött pulcsit, amit fel kellett vennem, végig viszketett mindenem és nem győztem vakarózni. Arról nem is beszélve, hogy a lelkész is állandóan hosszan beszélt, az énekek is unalmasak voltak. Aztán kaptam egy jó tanácsot, amikor már nagyobb lettem és olvasni is tudtam. A jó tanács pedig nem volt más, mint, hogy próbáljak figyelni! Az igehirdetésre, az énekek szövegére, az imádságokra. Próbáljak bekapcsolódni és akkor kevésbé fogok unatkozni. Úgy voltam vele, hogy igazából nincs veszítenivalóm, ennél már úgysem lehet rosszabb, úgyhogy elkezdtem énekelni az énekeket, együtt mondani a közös imádságokat és figyelni az igehirdetésre. És tudjátok, hogy mit vettem észre? Azt, hogy van értelme ennek az egésznek! Hogy van üzenete az istentiszteletnek, ráadásul olyan üzenete, ami valahogy aktuális az én élethelyzetemben is. Innentől kezdve már kérdésekkel érkeztem az istentiszteletekre, és vártam, hogy megkapjam a válaszokat, olyan válaszokat, amik előrébb visznek az adott élethelyzetekben! És bár nem mindig úgy érkeznek a válaszok, ahogy azokra számítanék, de sohasem bántam meg, hogy elkezdtem figyelni! Szerintem neked sincs veszítenivalód! Próbálj meg figyelni az istentiszteleteken, vidd magaddal a kérdéseidet, és engedd Istennek, hogy szóljon hozzád! Csadó Balázs